Unalmas napok

2010 június 23. | Szerző: Chamuel24 |

Megint rátértem az élet unalmas körforgására.
Bár történt velem egy pár érdekes dolog, ami elgondolkodtató, de nem volt semmi jó.
Tegnap hazamentünk anyukámhoz. Voltam a nagyimnál és ott szóba került, hogy anya öccsének és családjának nincs pénzük. Nagybátyámat elküldték a munkahelyéről és próbál egy saját vállalkozásba belefogni. Nagynéném meg szórja a nemlétező pénzt. A mamáktól viszi el a dolgokat. Van két kicsi gyerek, akik adják az erőt mindenkinek, hogy tűrjünk és ne szóljunk bele az életükbe. Anyu mesélte, hogy a nagyobb lány(10 éves) megkérte az anyját, hogy csináljon valami ételt. Erre nagynéném azt mondta neki, hogy nincs pénz, nem… Gondoltam 2000 Ft nem nagy összeg,de adok. Levittem, megköszönték. Majd jött a panaszkodás, hogy 2 hétre januárba lefoglalták a nyaralást, el kell menni, mert nem adják vissza a pénzt. De 50.000 költőpénz is kellene. Mi hetente 6 ezer forintot költünk kettőnknek ételre. Abban van joghurt, felvágott, sütök is süteményt. De 50 ezer 2 hétre?!? Az rengeteg pénz.
Annyi hitelük van, hogy félek, hogy szép lassan amit eddig letettek az asztalra elveszik tőlük. Tudom nehéz leszokni az S.Oliver,  Budmil, Nike és egyéb márkás gyerekruhákról és cipőkről… De inkább nem esznek, de a márka kell. Én is felnőttem márkás cipők nélkül. Mégsem lett bokasüllyedésem, lúdtalpam. Nem leszek kiütéses és nem vakaródzok a kínai ruháktól… Felnőttként nem rohanok az üzletbe, mert csak 12 ezer a márkás farmer, hanem megteszi a 3-5000 Ft is.
Sajnálom őket, de mérges is vagyok.

Tegnap hallgattam hazafelé a Neo FM-et. Olyan Csiszár féle hang volt rajta… de mindegy a műsorvezető neve. Egy hölgy sírdogálva beszélt a kilátástalan életről, hogy nem tudnak fizetni semmit.(kicsit akadozott a vétel, mert hegyek között kanyarogtunk, de a lényeg ez volt) Erre a műsorvezető kérdezte van e valami olyan tulajdon, ami nem létfontosság, de pénzre fordítható. A hölgy mondta, hogy van egy autó, de arra szükség van, mert a fia azzal jár dolgozni stb. Olyan indokokat mondott, ami számomra mondvacsináltak voltak. A következő betelefonálónak is ez volt a véleménye. Sajnos képtelenek vagyunk lemondani a “luxusról”. Inkább mondunk érveket mellette, amik nagy valószínűséggel  butaságok, minthogy valamiről lemondjunk. Én is ilyen voltam/vagyok. Vannak olyan dolgok, amikről nem mondanánk le fontosabb dolgok rovására sem.

Nem tudom miért vagyunk ilyenek. Mitől jobb a “luxus” termékekkel otthon lenni, de egész hónapban azon aggódni, hogy a csekkre nincs pénz. Nem értem magunkat és miérteket. Saját magunkat taszítjuk a tönk szélére, miközben lemondással ki is lábalhatnánk. Miért? Miért nem látjuk ezt be? Vagy ha be is látjuk, miért nem tudjuk alkalmazni? Miért csak a mások életénél tudunk okosok lenni, de a sajátunknál nem? Nem értem az emberi jellemet…sem magamat… sem másokat…